Érthetetlen tragédiád ezrek, százezrek szemében könnyet csalnak. Miért pont te? Kérdezzük mi mindannyian tanácstalanul és fájó szívvel. Fantasztikus sport, és kiváló csapatember voltál. Soha nem gondoltam volna, mikor szombaton a Balatonfüred elleni Magyar Kupa-negyeddöntőre siettem, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy hangosan kiabálhatom a neved egy fantasztikus gólod után. Mert csodás gólokat lőttél, élvezted a kézilabda minden percét. Beszélgettünk a mérkőzés előtt pár mondatot, azt mondtad nincs benned keserűség, hogy nem kaptál annyi lehetőséget a világbajnokságon a válogatottban, mint amennyit a veszprémi teljesítményed után megérdemeltél volna.

Nem volt benned keserűség, mert tudtad, hogy hamarosan visszatérsz Veszprémbe, ahol nagyon szeretsz játszani. Hiszen minden mérkőzésen a bemelegítés előtt néhány csapattársaddal kimentetek a pályára egymásnak kapura dobni, egy kis jókedvű bohóckodásra. Többször figyeltelek mikor a játékoskijáróban megjelentél ilyen alkalmakkor, és mikor pályára léptél diadalittasan mindkét karodat magasba emelve egy csatakiáltás közepette keltetted fel mindenki figyelmét.

Mikor Veszprémbe igazoltál, mindenki nagyon hamar megkedvelt téged, a csapat, a szurkolók egyaránt. Szeretted a várost és azt, hogy egy ilyen remek közösségben kézilabdázhatsz. Legjobb döntésed egyikének nevezted azt, hogy az MKB játékosa lettél. Kedvességed és közvetlen alkalmazkodásod egyre több szurkolóban erősítette meg, hogy igazi csapatemberként, mindent alárendelsz a veszprémi kézilabdasikerek érdekében. Talán ezért is voltál a legnagyobb kedvenc és most ezért sírnak és zokognak sokan, mert egy hihetetlen jó ember ment el. Merész álmaid is voltak, szerettél volna MKB-mezben még sok trófeát begyűjteni. A legboldogabb voltál, mikor a nyakadba akasztották a KEK-győzelemért járó aranyérmet, és aztán a magyar bajnoki címért járó medáliát.

Emlékezünk, mikor igazán jól ment a játék, minden szurkolóban ilyenkor egy emlékkép él, amikor betörtél a hatoson belülre és kíméletlenül bevágtad a labdát a kapuba. Emlékezünk, mikor tíz gyönyörű gólt lőttél a Valur Reykjavik hálójába. Emlékezünk, hogy ismerhettünk és szerethettünk téged, hiszen itt van egy űr, amit ki tudja, mikor tudunk igazán felfogni. Talán soha, mert Kulcsár Anita emlékét is hűen őrizzük a mai napig. Marian téged sem feledünk el soha, a nagyszerű, kiváló sportembert és barátot.

Búcsúzunk tőled, fájó és megrendült szívvel, egy idézettel: „Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet, elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat.”

Nyugodj békében Marian!